Egyszer, valahol a szabadban tartózkodva, arra emlékszem, hogy valamiféle urbánus helyen álltam, furcsa érzésem támadt. Nappal volt ugyan, de a Hold jól látszott. Ám mintha megmozdult volna. Persze minden hold mozog, de ezt a mozgást csak a környezethez viszonyítva érzékeljük, annyira lassú. Amíg ezen a furcsa érzeten töprengtem, miközben persze a nappali fényben sápadt Holdat bámultam, az tényleg mozogni kezdett. Hatalmas sebességgel a horizont felé lódult, mintegy alázuhanva a magasból, de a látóhatár közelében szűk hurkot leírva irányt váltott, és az ellenkező irányba indult, épp annyira sebesen, mint előtte, alig bírtam követni a tekintetemmel. Gyorsan körbeért, és hopp, el is tűnt. Döbbenten néztem körbe, de a számos járókelő közül láthatólag senki nem vette észre az eseményt, vagy ha mégis, nyilván nem érdekelte, ezért folytatta útját.
Pedig ami ekkor látszott, elsőre két dolgot jelenthetett: valami történt a Földdel, például eltalálta egy hatalmas objektum, aminek eredményeképp elveszítette kísérőjét, és én, még a különféle lökéshullámok (rengések, tűz, víz) megérkezte előtt szemtanúja lehettem az egyik mellékhatásnak, azonban már csak másodperceim, jobb esetben perceim vannak hátra, és egyébként nem csak nekem, hanem az emberiségnek is kampec.
Vagy, második eshetőségként, a Holdat ragadta magával egy irdatlan erő, valamilyen, a naprendszerünkön keresztülhúzó hatalmas tömegű test gravitációja, és emiatt ki tudja mi lesz, de mivel az efféle váratlan kozmikus események ugyanúgy kihatnak a közvetlen környezetükre, mint a tócsába csapódó labda a szertefröccsenő, elegáns kosztümöket is összesarazó koszcseppjeivel, az emberiségnek így sem jósolható hosszú, boldog jövő.
A végeredmény azonos, csak az utóbbi esetben picit, mondjuk néhány perccel, negyedórával később következik be...
Így morfondíroztam a közelgő végen, csodálattal tekintve figyelmetlen embertársaimra, de gondolataimat feltartóztathatatlanul elsodorta az a jeges félelem, amit a befolyásolhatatlanul nagy, vakon munkálkodó erők felbukkanása okozott, a visszafordíthatatlanul bekövetkező pusztulás rettenetes közelsége, a lét hiábavalósága, és már csak abban reménykedhetem, hogy Fichte talán mégis rátrafált, és mivel szerinte valójában minden csak a gondolkodó elme fantáziaszüleménye, így a katartikus vég is csak ilyesmi, nem több, mint filozófikus következmény. Bár ha jobban belegondolok, ez még szörnyűbb lenne, le Fichtével, a magánynál még észveszejtően kisszerű létünk, jelentéktelen mivoltunk is mérhetetlenül jobb.
(fotó: Pixabay.com)
És ekkor felébredtem. Azonnal kiderült, hogy mindez pusztán álom volt, de ez nem segített. Ettől a reggeltől a rettegés árnyéka vetült gondolataimra, s jó sokáig rajta is maradt. Leghosszabb ideig egy utólagos érzet borzolta az idegeimet, a szédülésé. Mert, bár akkor nem szédültem meg, hiszen nem lehetett érezni semmiféle forgást, később az egész egy gigantikus körhintára emlékeztetett, amelyben a Föld volt az egyik kosár, őrült, néma száguldásban a légüres térben. Sajnos a hullámvasutaktól és körhintáktól régen rettegek.
Azóta mindenesetre gyanakvó félelemmel vizsgálom a Holdat és a csillagos eget.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
