Erről a fóbiáról nyilván legtöbbünkben kialakult már valamilyen kép, sőt, ha véleményünket kérdeznék, valószínűleg még saját repülési tapasztalat nélkül is könnyen megfoghatónak tartanánk. Nos, lehet, hogy sok újat nem fogok tudni mondani, de megpróbálom részletesen körülírni, miként néz ez ki konkrétan az esetemben.
Először is: egy magyar átlagemberhez képest eddig viszonylag sokat repültem. Jártam repülővel Párizsban, Milánóban, Hamburgban, Zürichben, Berlinben, voltam Korfun, és többször megfordultam Barcelonában. Továbbá északról délre, majd délről észak felé átrepültem Afrika felett, két délafrikai városba, Johannesburgba és Durbanba tartva, illetve onnan haza.
A sok repülőút után joggal vetődik fel a gondolat: ha valaki ennyit repül, sőt, egyáltalán felül egy gépre, az nem is lehet fóbiás! Lassú, de feltartóztathatatlan távolodásom a repülés elviselésétől arra enged következtetni, hogy eleinte tényleg nem is voltam az. Ha nem is emlékszem tökéletesen első tapasztalataimra, annyira azért mégis, hogy tudjam, az első alkalommal kifejezett várakozással álltam az esemény előtt, kicsit aggódva bár a hatásaitól, például hogy szédülni fogok, vagy mondjuk a magasban a nyomáskülönbség élettani mellékhatása folytán vérrög képződik a lábamban és trombózisom lesz. Leginkább azért mégis az az érzés kerített hatalmába, hogy velem is megtörténik, elszakadhatok a földtől, feljutok a magasba és csak szállok egy gépmadárban, s kis kerek ablakán keresztül csodálhatom majd a felhőket, a szikrázó napsütést, a hegyvonulatokat, az utak kígyóit és városok szétszórt épületeit...
Bár idegenkedtem a repüléstől, s gyanakodva figyelve a történéseket, nem féltem kifejezetten. A hullámvasúttól való rettegésem csak részben jelent meg a fel- és leszállások, valamint hosszabb utakon a 10000 méter körüli suhanás közben tapasztalható gyors szintsüllyedések keltette érzés során. Az első útra emlékezve tudom, hogy végül bizonytalan voltam, jobban féltem-e, mint amennyire csodáltam a történést. A továbbiakban mindenesetre valahogy elfogadtam, hogy a gyomorliftezés feltétlen része a légi közlekedésnek. Fogalmam sincs, volt-e konkrét oka, egy bizonyos történés, vagy valamiféle tényező, ami meghatározta a repüléshez való későbbi, negatív viszonyulásomat. Lehet, hogy a génjeimbe van programozva, hogy idősödve váljak először bizonytalanná, majd egy idő után kezdjek rettegni, ha huzamosabb ideig nem érzek biztos talajt a lábam alatt. Többnyire azzal magyarázom a helyzetet, hogy addig érzem magam biztonságban, amíg van esélyem, illetve lehetőségem ellenőrzésem alatt tartani a helyzetem, például kapaszkodni valamibe, szilárd talajt érezni a lábam alatt. Kicsit belegondolva azért ez nem igaz, legalább ilyen félelmetes helyzetet többet is könnyedén el tudok képzelni. Mondjuk egy viszonylag stabil faágba kapaszkodva lógni egy szakadék felett?
Bár idegenkedtem a repüléstől, s gyanakodva figyelve a történéseket, nem féltem kifejezetten. A hullámvasúttól való rettegésem csak részben jelent meg a fel- és leszállások, valamint hosszabb utakon a 10000 méter körüli suhanás közben tapasztalható gyors szintsüllyedések keltette érzés során. Az első útra emlékezve tudom, hogy végül bizonytalan voltam, jobban féltem-e, mint amennyire csodáltam a történést. A továbbiakban mindenesetre valahogy elfogadtam, hogy a gyomorliftezés feltétlen része a légi közlekedésnek. Fogalmam sincs, volt-e konkrét oka, egy bizonyos történés, vagy valamiféle tényező, ami meghatározta a repüléshez való későbbi, negatív viszonyulásomat. Lehet, hogy a génjeimbe van programozva, hogy idősödve váljak először bizonytalanná, majd egy idő után kezdjek rettegni, ha huzamosabb ideig nem érzek biztos talajt a lábam alatt. Többnyire azzal magyarázom a helyzetet, hogy addig érzem magam biztonságban, amíg van esélyem, illetve lehetőségem ellenőrzésem alatt tartani a helyzetem, például kapaszkodni valamibe, szilárd talajt érezni a lábam alatt. Kicsit belegondolva azért ez nem igaz, legalább ilyen félelmetes helyzetet többet is könnyedén el tudok képzelni. Mondjuk egy viszonylag stabil faágba kapaszkodva lógni egy szakadék felett?
Az is lehet, hogy egy bizonyos film váltotta ki a félelmem, vagy a hírekben mégiscsak napi-heti szinten előforduló légi balesetek. Bárhogy is, az idő múlásával egyre jobban rettegem egy gépbe ülve. Nem akartam többé a szépséges látványt bámulni - elismerem, amikor időnként (természetesen repülőutanként többször) óhatatlanul kinéztem, mindig megfogott a kép, s újra meg újra eszembe jutott, mennyire sajnálom, hogy a félelmem elnyomja az égi panoráma felhőtlen élvezetét.
(fotó: Pixabay)
Korábban rendületlenül bíztam abban, hogy rettegésem folyamatos növekedése csak átmeneti állapot, ami varázslatos módon egyszer csak elillan majd. Ezt a pillanatot, vak reményt táplálva, mindig a következő repülésemre jósoltam meg, hogy, mint a jóslatokban általában szokás, újra meg újra csalódhassak.
A helyzetem romlásának valószínűleg az sem tett jót, hogy egyszer-kétszer a témába vágó katasztrófafilmet néztem. Ezekből a legszörnyűbb, azaz a legerősebb hatást kiváltó a Számkivetett volt, Tom Hanks főszereplésével, melyben életszerűen átélhető egy teherszállító óceánba zuhanása.
Hasonlóképp keveset segített az emberek viccelődése. Alapvetően nem titkolom félelmeimet, sokkal jobb, ha az érintettek tudnak róla, mint ha rejtegetném és kínos körülmények között kellene magyarázkodnom. Az általános reakció elsősorban egy konkrét megállapítás kinyilvánításával mutatható be kiválóan: valamiért mindenki fontosnak látja leszögezni, hogy "Nem kell félni, repülőgép még nem maradt fent." Ezt a mondatot persze félreérthetetlen arckifejezés, bólogatás, hunyorgás és kacsintgatás, a "(De, ugye,) Ééérted???!!" kíséri... Igen, sajnos értem, és pont ez a félelmeim alapja. Hiszen egyáltalán nem félnék, ha a repülőgépek nem tudnának leesni, hanem csak és kizárólag szándékosan leszállni. Az a stewardess sem segített, aki az egyik járaton azt tanácsolta a tabletta vs alkohol típusú nyugtatót firtató kérdésemre, hogy "kössem be magam". Tényleg életszerű megoldásnak tarthatta? De hát nem hülye vagyok, csak félek!
Ugyanilyen körülmények közt megtudhattam, hogy a légiutasok 80%-a hozzám hasonlóan fél. Ez az információ sem segített, viszont utána elkezdtem fürkészni a többieket, vajon meglátom-e rajtuk a rettegést, vagy legalább azt, hogy milyen átlátszó és együgyű módszerekkel titkolják. Azt láttam, hogy leginkább alvással, csendes beszélgetéssel, munkába merüléssel és olvasgatással teszik. A fenébe, ha tényleg félnek, baromi jól leplezik!
Az én megoldásom mindenesetre a vonatozás lett.
Tény, hogy egyszer, ha megtehetem majd, szeretnék eljutni Japánba. És ott tölteni egy pár hónapot (vagy évet). Remélem addig kitalálnak valami jobb megoldást, vagy mehetek a Transmongolian expresszel. :-)
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://phobos.blog.hu/api/trackback/id/tr885179207
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
