A fóbiák már csak ilyen sajátos dolgok. Bármitől félhetünk, és talán fogalmunk sincs, miért.
Amennyire ártatlannak tűnik egy dobálás közben könnyedén pattogó, séta során levegőben utánunk úszó, színes, vidám léggömb, nos, valóban nem tűnik lehetségesnek, hogy egy ilyen teremtménytől bárki is félhessen. Elsőre.
Valójában több olyan kísérőjelensége, tulajdonsága van, ami mégis képes frászt hozni egyesekre, konkrétan például rám. Ezek a sajátosságok különböző érzékekre hatva külön-külön is képesek sokkolni, egyben pedig komoly fenyegetést jelentenek a rettegők idegeire. A globophobia állítólag nagyon elterjedt, nekem nincs több ilyen ismerősöm, de az is lehet, hogy - mivel az emberek alapvetően nem szeretnek a gyengeségeikről beszélni - vannak jópáran, csak én nem tudom :)
Bár fóbiák zöme alapul olyan gondolatainkra, melyekben testi épségünk kerül veszélybe, az első problémának mégsem ilyet jelölnék meg ebben az esetben. Inkább egy másfélét, ami "szinte csak" idegesítő. Ez a léggömbök tapintásához és az érintésükből származó hanghoz kapcsolódik. Biztos mindenkinek él emlékeiben az iskolai táblát karcoló kréta csikordulása, vagy a kellemetlen, száraz, poros felületen köröm jajdul. Már a gondolatára is kiráz a hideg - na, hát a lufinál egy ilyesféle effektus a tekerésekor, elcsomózásakor hangzik fel hasonló hátborzongató erővel. Kifejezett sokat hallani azoknál a perverz lufiművészeknél, akik állatokká, mókás alakokká formázzák a hosszú testű típust. Egyszerűen rettenetes. Ha valaki azt hiszi, felnőtté válva megmenekült az iskolai táblacsikorgástól, téved: minden nagyobb össznépi rendezvényen, búcsúban, ünnep során talál magának vadul nyikorgó léggömbös emlékeztetőt.
De lássuk csak, mi félelmetes van a levegő töltötte színes ballonban, ami a testi épségünket veszélyeztethetné, ráadásul úgy, hogy komolyan is vegyük.
kép forrása: lh5.ggpht.com
Több konkrét dolgot is mondanék. Az egyik a lufi kidurranása okozta hatalmas csattanás. Sokan pukkanásnak hívják, de igazából agresszív egy hang, baromira meg tud ijeszteni. Ne tessék nevetni. Bizonyított, hogy az agresszió egyik elsődleges formája a hang felemelése, a kiabálás, ordibálás, az artikulálatlan üvöltés, netán sikoly. Ha ez még nem elég: a keleti küzdősportokban szándékolt, hatékony eszköz, tanítják: koncentrált, összpontosított, hangos kilélegzés, a kiae. Ha valaki jól csinálja, az ellenfele harc nélkül is sokkolódik, majd betojik, szinte garantált a győzelem. Nálam sajnos hasonló lenne a helyzet, ha valaki egy felfújt papírzaskó durrantana ki a hátam mögött - még az is lehet, hogy az ijedtség + tehetetlenség kombó hatására elbőgném magam. (De legalábbis szeretném.) Úgyhogy, ha tetszik, ha nem, a fenyegetően váratlan, túlságosan is erős hangot a fizikai veszélyek közé sorolom.
A fulladásveszély sem lebecsülendő. Ha az Ikeában járva meglátom a rengeteg műanyag labda közt önfeledten játszó gyerekeket, sokszor eszembe jut, hogy vajon miként érezném magam - mondjuk egyedül - a helyükben. Ez talán nem kifejezett félelem, csak a félelem széle. A léggömbök esetében viszont iszontató rettegés: elképzelni sem tudom, hogy bírnám ki egy rengeteg léggömbbel töltött térben, jaj.
Egy másik fizikai fenyegetés persze már nem csak hang- vagy más, mondjuk gravitációs hullámok által közvetített támadás. Az elgondolása is rettenetes: a kidurranó lufi esete. Ez simán előfordult már mindenkivel. A léggömböt fújás közben, a sikerélménytől elvesztett kontroll okán a szükségesnél tovább hízlaljuk, aztán egyszer csak nem bírja tovább, és BUMM! A részben nyálas cafatok szanaszét repülnek, megcsípik a kezünket, lábunkat, mások kezét-lábát, de ami a legrosszabb opció, a szemet is támadhatják. És ez a rettegés kiváltója, nálam legalábbis, hogy a sokkoló hanggal szinte egyidejűleg, a robbanásból sörétként szétvetődő műanyag a szemembe csapódva valamiféle sérülést okoz. Nem, nem nyugtat meg, hogy ez így, ebben a formában még nem fordult elő, vagy, hogy mivel az arcunk sokkal nagyobb, statisztikailag elsősorban nem a szem lesz az áldozat. És az sem nyugtat meg, hogy a fenyegető esemény kiváltotta reflexszerű pislogás folytán szemünk egy ilyen gyatra támadástól amúgy is védett állapotba kerül.
Mert mi van, ha nem? Ha véletlenül épp az ellenkezője történik, a statisztikai minimum valósul meg, elfelejtek pislogni, vagy csak rosszkor, és a lufi darabja kaotikusan rotáló mozgása végén láncos ágyugolyóként csapódik szemlencsémbe? Nem mintha az jobb lenne, ha csak érinti, és élesre szakadt, viszonylag rugalmas, de ezúttal sebesen száguldó anyaga felhasítja. Az élet a bizonyíték arra, Lem is leszögezte, hogy ennél sokkal nagyobb véletlenek is előfordulhatnak a tér, az idő és az anyag, meg a ki tudja milyen misztikus egyebek kapcsolataiban. Hiszen hány másik, élettel teli bolygót ismerünk, na, hányat? Mondjuk Lem persze elszánt materialista volt, a véletlenek nagy szószólója, és előfordulhatott, még vele is, higy valamiben tévedett. Agnosztikusként azonban követem, míg be nem igazolódik valami más, bármi is legyen az...
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://phobos.blog.hu/api/trackback/id/tr745287663
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.
