Az egyik első fóbiám. Persze gyerekként nem töprengtem egy pillanatig sem a számomra akkor még ismeretlen fogalom tartalmi elemzésén, így utólag pedig meglehetősen nehéz (na jó, az én memóriám sajátosságainak tükrében egyenesen értelmetlen) valós fóbia-bekövetkezési sorrend felállítását célul kitűzni.
(fotó: Pixabay.com)
A pókfóbia elég ismert jelenség, filmekből, sőt filmcímből is felidézhető az arachnophobia szó. Mindenki ismeri e félelem okát is, és talán nyugodtan kijelenthető, hogy valaki vagy retteg a pókoktól, vagy undorodik tőlük. Van persze egy nem számottevő csoport, egy kis halmaz az emberiség egészében, melyben a pók másféle szerepek sorát töltheti be. Egyes primitív törzseknél élelmiszer, vagy egyenesen csemege egy-egy nagy példány, más közösségekben kísérleti objektum, esetleg házikedvenc, az adott személyek perverziójától, vagy szakmájától függően. Róluk ennyit.
A pókoktól sok szempontból, és sok fokozatban lehet félni. Nem egyszer próbáltam magam észérvekkel győzködni e félelmek feleslegességéről, ti. a legtöbb ok valamiféle önkéntelen léptékváltáson, azaz a rémes karakter felnagyításán alapul. De a tudat nem sokat segít, a félelem, úgy tűnik, mélyebb forrásból, talán valamelyik ösztönből fakad. Maguk a szempontok elsősorban a pók agresszív életvitelében futnak össze. Megpróbálom összeszedni, hányféle megközelítésben lehet rettegni ezeket a nyolclábú lényeket.
Először jöjjön a számomra legfélelmetesebb: a csáprágó. Valójában a testhez képest hatalmas, ijesztően erős, részben fekete (vagy legalábbis zömében fekete végű), karomszerű, görbe tőrben végződő, mérget fecskendező fullánkokról, vagy inkább karmokról van szó. Úgy néz ki, hogy ha egyszer átöleli (brrrr), vagy átfogja (brrr), többé elereszteni sem képes az áldozatot, hiszen belefúródnak ezek a hegyes injekciós tűk (brrrr), és annyi. (Azt hiszem, a fóbiák közt dobogós a tűktől, injekcióktól való félelem - amiben én szerencsére nem szenvedek.) A méreg, ami a gyilkos eszközökből az áldozat testébe folyik, és itt már maga a folyamat is, jelentősen hozzájárul a csáprágó ijesztő hatásához, gusztustalansága okán.
Érdekes, hogy bár egyes százlábúfajok mérgének ereje, sőt, csáprágómérete is jelentősen meghaladja az átlagpókokét, mégsem keltenek bennem félelmet. De ez nyilván az elterjedési területük miatt van, hiszen ezek többnyire igen messzi tájakon élnek, továbbá, mert látszólag a pókok sokkal szélesebb körben akarják benépesíteni az emberiség által már kultúrzónákká formált területeket, a szobafalakat, sufnikat, konyhákat, szobákat egyaránt.
Rettentő a pók felépítése. Nyolc ízelt láb, kitintüskék borította test, amitől az szőrösnek néz ki, csúnya, kövér potroh, mint egy gusztustalan, nehézkes, hatalmas tartály. Egy rakás szem a csáprágók felett, rezzenéstelenül meredve az áldozatra, jaj.
A pók, amellett, hogy többnyire fene ronda, vadászmódszerei miatt is kiemelkedően sokkoló. Mozgékonysága, teleszkópos stabilitása, a sebessége, az, hogy ragacsos szuperanyagból sző mindenféle hálókat, tölcsérszerű rejtekeket, csapdákat, köteleket olyan helyekre, ahol garantáltan belesétálunk, meg olyan helyekre, ahová leülnénk, amely hálókban időnként megpillanthatjuk korábbi, gúzsba kötözött, majd feloldott és kiszívott belsejű áldozatainak száraz bogyóként lógó maradványait, miközben tudjuk, hogy az illető szörnyű lény valahonnan épp új zsákmányra les, s mi csak méretünknél fogva nem lehetünk azok, mert amúgy biztos szívesen megenne bennünket is, nos mindez csak fokozza ellenérzésemet és a taszítóerőt, ami a pókok esetleges elfogadásától távol tart.
Vannak még persze azok a képek, amikor a rágói végén megjelenik egy csillogó csepp, talán méreg, amikor közeliben látható a természetfilmek felvételein, hogy valami ocsmány helyről a potroha végén kipumpálja a háló anyagát, meg a póktojásokról, a háton cipelt kicsi pókok tömegeiről, amik adott esetben sebesen szétrohannak... mind külön-külön is igen hátborzongató és sokkoló.
El kell ismernem, vannak annyira picike pókok, hogy már nyilván nem is tekintem őket póknak, és ezért tőlük nem félek – ezek az 1-2 mm körüliek, illetve kisebbek – ettől függetlenül még ők is a frászt hozzák rám, ha váratlanul megjelennek az orrom előtt egy hosszú szálon himbálódzva. És hát, végül, azt is be kell látnom, hogy vannak olyan pókok, amelyek egyes fotókon csodaszépen, vagy akár igazi cukiságnak látszanak. Sajnos az életben még nem nagyon láttam ilyet... :(
És: naná, hogy a pókhálóktól is félek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
