Először is egy pontosítás: nem bármilyen hó, hanem hegyeket belepő, gerinceket, hágókat, fagyos helyeken jeget is beborító, elsőre tapadós, ragadós, összekapaszkodó, pelyhekben hulló hó. Meg az, amiből a lavinák keletkezhetnek.
(fotó: Pixabay)
A hóval az a gond, hogy az amúgy izgalmas csipkézettségű hegygerinceket puha álcával takarja le, könnyedén áthidalva a különféle hasadékokat, veszélyes töréseket, embert épp elnyelni képes szakadékokat (nem mintha nem lenne elég belelépni egy sima, éles repedésbe, ami felhasítja a lábam). A hó a hegygerincen szép, egyenletes élű gerincben fut össze, egyszerűen járhatónak tűnik, nagyvonalú ívekkel egyszerűsíti az egyébként szaggatott ridegséget, miközben azonban hosszú botok és kötél, valamint hozzánk való kísérő nélkül életveszélyes csapda.
Az általam annyira kedvelt sziklákat, a mohát, zuzmót, egyáltalán mindent, ami miatt szeretem a hegyeket, eltakarja, és bár szép, de túl steril, kegyetlen, szadista hajlamú zombikörnyékké alakítja. Egészen pici hófoltok hegyi túrák, mászás alkalmával kifejezetten kellemesek tudnak lenni, ha tűz a nap és izzasztó a megterhelés. De az 5-10 négyzetmétereseket már gyanakodva szoktam nézegetni, vajon mit takarhatnak el a közepük táján... Oda aztán be nem mennék. Ez nem vicces! Azaz valahol mégiscsak vicces, annak, aki nem gyanakszik az ilyesmire.
A jég természete mindenkinek világos lehet. A természetben szinte mindig és mindenhol veszélyes. Ha töredezett, a széle késként vagy bárként vág. Esetleg lándzsaként meredezik, méretes jégcsap képében. Ha befedi a vizet, ráadásul még hó is borítja, ijesztő csapda. Óriási tömegben, pl. egy-egy gleccser esetében emellett mély szakadékokba törik, melyek alján, csak hogy még súlyosabb legyen a kép, jobbára sebes-jeges patakká olvadva rohan.
Ha a komfortzónánkban, vagy legalábbis urbánus környezetünkben maradunk, a jég ugyanúgy veszélyeztet, csak persze sunyibb formában, járdára, kőre lapulva. A gasztronómián és koripályákon kívül a jeget egyszerűen be kellene tiltani.
A hóval és persze a jéggel kapcsolatban van még egy kellemetlen érzetem: mindig a magatehetetlen sodródás, gyorsuló és megállíthatatlan csúszás, féktelen száguldás érzetét kelti. Az az egyik eseményféle, ami teljes kiszolgáltatottsággal jár. Azt pedig különösen utálom.
Összességében persze azt kell mondjam, kész szerencse, hogy egy jégkoszak interglaciális időszakába születtem. Az igazán hideg, a Föld felszínének zömét jégbe borító periódusok egyszerűen elviselhetetlenek lehettek.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
