phobos

Elnézést kérek a kövér nőktől (igen, elsődlegesen nőktől) a következő gondolatokban található kellemetlenkedő megjegyzésekért, gúnyért, kínos kifejezésekért és gondolatokért. Talán segíthet rajtuk, hogy hasonló fóbia felmerülhet cingár vagy kigyúrt pasik és nők esetében is, hiszen miért is ne. Mindazonáltal kérném, gyengébb idegzetű kövér nők számoljanak a veszéllyel, és ettől a ponttól ne olvassák tovább!
Statisztikailag az európai lakosság durván* túlsúlyos, de mivel szinte senki nem ismeri a blogomat, az éves szinten véletlenszerűen itt előfordulható 2 olvasóval számolva szerencsére kövér nőt aligha fenyeget ez a veszély. Fogalmam sincs, honnan jön a kövérnő-fóbiám. Ez fura, mert többnyire tudom, vagy legalábbis hellyel-közzel be tudom határolni egyes viszolygásaim, nyűgjeim okát, ha máshonnan nem, hát abból, mikor tapasztaltam először. Itt nem így van. Sem azt nem tudom, mikor kezdődött, sem azt, mi lehetett a kiváltó ok. Elsőre, hiszen a tudatlanság nem egyenlő a tétlenséggel, s tetszőleges számú elméletet gyárthatok, az jut eszembe, hogy volt egy kellemetlen kalandom egy kövér nővel, de ezt könnyen elvethetem, mert baráti beszélgetésekkel tökéleesen jellemezhető kapcsolaton túl sosem mentem az esetükben. Talán részegen volt, folytathatnám mégis, de biztos vagyok benne, hogy úgy sem. Ezen a gúnyolódó részen túllépve, másodiknak egy egész kézenfekvő magyarázatom is van. Világéletemben sportoltam, sőt, a spártai életvezetés sporthoz kapcsolódó kegyetlenségével tettem - márpedig a spártaiak lenézték az életképtelent, a magatehetetlent, az életmódjuk ellenpontját cselekvőket. Ebből az feltétlenül igaz, hogy a nem sportoló elhízottakra korom előrehaladtával egyre kritikusabban kezdtem tekinteni. Korábban egyszerűen nem érdekeltek, csak a riválist láttam meg, vagy a hasonszőrűt, ami egyértelműen sokat edző, sportoló, erős, ruganyos, többnyire fiatal férfit és nőt jelentett. Ha fel is tűnt egy kövérkés személy, egyszerűen nem foglalkoztatott. De aztán ez valahogy megváltozott. 
Észrevettem, hogy mennyi hájas, fizikálisan tunya ember vesz körül, s ahogy ez feltűnt, már nem tudtam elfogadni, kikerülni. Hibáztatni kezdtem őket, amiért olyanok. Nos, lehet, hogy innen ered a kövér nős viszolygásom? A dagadt férfiakra csak szimpla undorral tekintek, fúj, ez meg mi, mégis hogy képes ilyen lenni. 
De a nők... Az értetlenség és az undor megduplázódik, s valami a fejemben harsányan menekülésre ösztökél. S a kövér nő mintha csak megérezné, bosszúszomjasan utánam veti magát. Nem pusztán bedübörög a buszmegállóba, mint egy nehézpáncélos rinocérosz,
hanem továbbtrappol, a maga ormótlan, bumfordi módján, egyik fatörzs a másik után csapódik a meg- megrázkódó aszfaltba, míg nyomasztóan fölém tornyosulva meg nem áll. Ha a vonaton közeledik, s szerencsés esetben elmegy mellettem, karomhoz súrlódik végtelen szélességű teste, ami ugyan undorító, de legalább hordozza az időbeli határt, a rossz pillanat tűnékenységének jótét valóját. Szerencsétlen esetben azonban, jaj, ezt még meggondolni is rettenetes, leül mellém, fészkelődve, mint egy százszorosára növelt pingvin, nyomakszik, fújtat, szuszog, s közben sajnos megbök, elkerülhetetlenül nekem dől, ruhája a ruhámhoz ér, irdatlan teste ballonszerű nyomást gyakorolva a vállamra.
Az sem segít, ha nem mellém, hanem velem szemközt ül le valahol, szánalmasan felfúvodott jelenése  szinte elkerülhetetlen a szemnek, ha felnézek olvasásból és körbepillantok, biztosan meglátom. A megjelenésbeli különbségeket most nem sorolom, van belőlük elég, de közös vonásuk, hogy mind irritálnak.  Na mindegy, mégis ideírom, hogy a legjellemzőbbek a tuskószerűen vaskos lábak, a nagy has, vagy hurkaszerűen töltött, ám formátlan test, valamint a nyakat magába olvasztó, tokás fej. A karok válltól egyenes vonalban, botként, a köríven felfeküdve, ezen az egy ponton egyensúlyozva távolodnak a gömbtesttől, mintha behajlítni sem lehetne őket. Ám ha mégis, a csipő feltételezhető helyét úgysem érnék el.
Eközben a lábak jellegzetes, térdből kifelé rúgó, úgynevezett késő-budspenceri mozgása a nehéz csomagokkal leginkább megterhelt öszvéreket idéznek. Az általában bokáig érő nadrágszár meg csak úgy csapkod, mint zászló a viharban. Súlyosan terhelő és rettenetes része a problémának a folyamatos zabálás. Ha már valaki rettenetesen kövér, elhízott, túlsúlyos, stb., miért kell ezt a képet még minden lehetőség szerin felmerülő eszközzel is erősíteni? Épp elég szörnyű tud lenni egy ilyen személy képe, nem kellene tovább fokozni szünet nélküli habzsolással, nasik tömegével, rágcsálva, csámcsogva, nyámnyogva mindenhol, bármely időben!

Tudom persze, hogy vannak kivételes esetek. Amikor mondjuk egy iskolás gyerek betegség miatt kövér, akit ilyenkor mindig nagyon sajnálok, s jelenlétében vagy látványára nagyon szomorú leszek, az jár a fejemben, hogy mennyi kellemetlenséggel járhat így élnie. Vagy tudom, hogy pl. a terhesség miatt felborulhat egy nő hormonháztartása. Ha látom valakiről, hogy olyan anyaszerű, mint egy mesebeli kotlós tyúk, a klasszikus "terebélyes" aszonyság, amolyan harsány kofa alkat, az sokszor segít. Olykor a látvány ebbe a klisévilágba folyik, enyhítve, sőt, akár teljesen kioltva a szorongást, a küszködést. De ez elég ritka, s ilyenkor máris nem nőként tekintek az illetőre, hanem az adott helyzet szerinti mesebeli figurára, valamiféle elvonatkoztatott, képzelt jelenségre. Meg persze olyan is van, aki kedvelek, sőt, szeretek is, s a fentiekből fakadó problémáim emiatt háttérbe szorítom különféle magyarázatokkal, noha időnként ez mégsem megy tökéletesen, olyankor meg remélem, mindebből nem sokat vesznek észre - hiszen alapvetően amúgy sem akarom bántani a kövér embereket. *tök jó volt egy ilyen, egyáltalán nem megfelelő jelzőt leírni a statisztikai adat helyett... nem, nem vagyok statisztikafóbiás, ez inkább csak egyfajta polgári engedetlenségféle volt, de erről majd esetleg máskor...

(fotó: Pixabay)